Világ közepe

– Kicsit messzebbről kezdeném a feleletet. Valaha festőnek indultam. Ki is képeztek, illetve képeztem magam olyan szinten, hogy ezt a pályát választhattam volna. De körülnéztem, és láttam, hogy milyen viszonyok uralkodtak a magyar festészetben a ’70-es évek végén, illetve a ’80-as évek elején. Amire én azt mondtam, hogy nem leszek festő. Nem akarok a vászon mögött ülni egyedül, nem akarok tekintettel lenni a stílustrendekre és ideológiai megfontolásokra. Én a festészetet is drámai műfajnak gondoltam. A vászonnal, ecsettel, festékkel való viaskodás engem annyira megindított, megrázott, hogy nem tudtam elképzelni: szép lassan építgetek majd egyedül egy életművet. Így aztán a festészeti tanulmányok mellett, nagyon korán, már 18 éves koromban egy társas vállalkozásban, a debreceni Vojtina Bábszínházban találtam magam, ahol képzőművészeti iskolázottságomat és alakító képességemet közvetlenül is tudtam hasznosítani a bábok tervezőjeként és kivitelezőjeként, később meg mint bábjátékos, aki a saját alkotását meg is mozdítja. De ahogy korábban a képzőművészet, most a színház- és bábművészet mibenléte tűnt megítélhetetlenek. Nem tudtam elképzelni, hogy 10–20 év múlva mi lesz belőlem, ha ebbe a műfajba beleállok. A bábszínház annyiban volt jobb választás, mint a képzőművészet, hogy ez a műfaj az alkotók együttműködését feltételezi, emberi közeget jelent tehát. Úgy éreztem, több élet veszi körül, és nyitottabbnak tűnt. Az is fontos volt számomra, hogy a bábszínház egy tárgyhoz, a bábhoz kötődik.

Ez a „nem érdekel a színház” mondásom akkorra datálható, amikor már nemcsak bábszínházi, hanem élőszínházi gyakorlatom, alternatív társulatom is volt, és már mint rendező is működtem. Ekkor ez már tényleg valami olyasmit jelentett, amit te József Attila verséből idéztél, tudniillik azt, hogy önmagában a színház engem nem érdekel. Ugyanúgy, ahogy a festészetben, a színházban sem tudtam elképzelni egy zárt stíluskategóriát, amit ha fölvállal az ember, pályája végére érve ott van mögötte egy tökéletesen kerek életmű.

Ugyanakkor mindig is érdekelt az, amit a báb kapcsán már fölemlegettem. Hogy a színházi műalkotás mint olyan megrögzíthető-e, kézbe fogható-e úgy, mint egy műtárgy. Szerintem a színház, a színházi produktum is tárgyszerű. A világ persze mostanában nem ennek a felfogásnak kedvez. Nincsenek olyan, az archaikumból ismert, tökéletes és zárt, ha tetszik, megszentelt formák, biztos értékkeretek, amelyek azt mondathatnák velem, hogy pont ilyen színházat akartam. Engem ez a kérdés annyira érdekelt, hogy elkezdtem kutatni a gyökereket. Hogy végső értelemben mi is az hát, hogy színház. Ez sem egy magányos vállalkozás volt: Tömöry Márta vitt be ebbe a világba a maga csehországi tanulmányai, kapcsolatai révén, ahol a bábszínház tradicionálisan nagy műfajnak számít. Őnáluk nagyon is biztosan lehetett tudni azt, hogy mi a hagyomány, s hogy abból a műfaj művelői mit tudnak töretlenül, korszerű módon, érvényesen áthozni. Tehát ez a kontinuitás, ez a tradícióból fakadó biztos formakezelés vált számomra mintává. A műfaj gyökereit kutatva egészen az archaikumig jutottunk, ahol kultikus formák vannak, de még nincsenek műfajok. Ez a világ volt az, amelyikben otthon kezdtem érezni magam: ahol az elmélet és a gyakorlat találkozott. Nem is elméletnek nevezném én ezt, hanem a világban való tájékozódás új módjának, amelyet ma a tudományban kulturális antropológiának hívnak. Az volt a kérdésem, hogy miért csinál az ember színházat; vagy másképp fogalmazva: miért formalizálják az emberek egymás közötti viszonyaikat teátrálisan – tágabb értelemben véve ünnepi formában. Mi az a belső, drámai kényszerítő erő, illetve külső szabályrendszer, ami összehozza az embereket egy-egy ünnep alkalmával. Azt a fogalmat nem szeretem, hogy „rítus”, mert rosszul használják; valójában ugyanis a rítus csak egy sűrített, kicsi részegysége annak a nagy egésznek, amit én ünnepnek gondolok. Annak a megszentelt időnek, amely a természet ciklikusságával, az ember biológiai meghatározottságával van közvetlen összefüggésben. Ami viszont ebből drámai módon kifejlődik, az szinte mindent magába foglal: a nyelvet, a társas kapcsolatokat, a társadalmi élet színtereit. Ezeken a színtereken ünnepek állnak, és keretezik a világot. Annak, hogy miért több vagy nagyobb bármiféle színházcsinálásnál az ünnep, részünkről tehát komoly előtanulmányai voltak.

Az én pályaképem egyébként egy normális és talán organikus fejlődési sort mutat: képzőművészből bábos, bábosból alternatív színházi ember, majd bábszínházi, később élőszínházi rendező, dramaturg, mindenes – és fesztiválszervező. Ezek a fokozatok, mint a hagyma héja, egymást befoglalják: a nagy a kicsit, a kicsi a nagyot, mert itt a kicsi a legnagyobb. Ha mindezt Nyírbátorral szeretnénk kapcsolatba hozni, akkor is van egy természetes fejlődés, egy gradualitás, ami abból áll, hogy ebből a közös elméleti és történeti gondolkodó iskolából, amit Tömöry Mártával indítottunk, először lett egy kétszemélyes bábszínház, a Prolihystrió (1988-ban), amivel mindjárt kimentünk az utcára, tehát közvetlenül megmérettünk ebben az új előadó–közönség viszonylatban. És mivel ez éppen a rendszerváltás idejére esett, úgy érezhettük, hogy ezzel a műfajjal közvetlenül lehet alakítani a világot. Mert nehéz azt ma már elképzelni, hogy 29 évesen mekkora dolog volt ez számomra, színre lépni teljes fegyverzetben. Állítólag elsöprő hatással voltam a szakmára, nemcsak itthon, hanem nemzetközi viszonylatban is. Nagy feltűnést keltett, hogy van még ilyen a tradicionalitásnak is megfelelő színházi forma, ami ekkora vitalitással társul, és új hangon képes megszólalni. Lehettünk volna Mártával ketten, esetleg egy zenésszel kiegészülve egy sikeres vásári utcaszínházi társulat, gyárthattuk volna a műveket, és beutazhattuk volna a világot. De éppen mivel annyira sikeresek voltunk, hogy a magyarországi állóvizet legalábbis megmozgattuk, arra gondoltunk, hogy ha ez így működik, akkor talán mélyebb, nagyobb témákat is föl lehetne vetni – amihez persze több ember kell. És akkor, 1990-ben, néhány hozzánk hasonló őrülttel (Bassola Ricsivel, Bedő Mónikával, Krivács Zsolttal) szövetkezve létrehoztuk a MÉG Színházat. Mindnyájan úgy gondoltuk, hogy ha utcaszínházat csinálunk, azzal közvetlenül lehet segíteni a világon; s hogy ezen a nyelven nagyon jól lehet kommunikálni. Nem volt sikertelen vállalkozás ez sem, annak ellenére, hogy se állásunk, se pénzünk, se járművünk nem volt. A három év alatt, amíg együtt voltunk, külföldre is többször eljutottunk. Utóbb már pénzünk is lett, sőt már tanítottuk is a szakmát, aztán egyszer csak ott találtuk magunkat Nyírbátorban.

– Ezt a pillanatot más kontextusban már fölemlegetted. Ki volt az konkrétan, akitől a felkérést kaptad?

– Köllő Miklós talált rám – meglehet, hogy az ősidőkben látott is engem játszani valahol, de hogy mikortól figyelte a működésünket, és miért bennünket választott, az sosem derült ki. Az ilyesfajta indulás, mint az enyém, nem volt kivételes az én generációmban. Ha jól összeszámolom, vagy húsz hozzám hasonlóan tehetséges ember lépett fel akkor érvényesen. Ez tehát egy nagyon erős generációs jelentkezés is volt. A ma ötven körül járó, elsősorban bábszínházas szaktekintélyek, vezetők 90 százaléka egy évjárat, 1959–60-as születésű. A Még Színház annyiból volt ebben a közegben különleges, hogy 1993-ban mint fiatal színházcsinálók fölvállaltuk ezt a nyírbátori fesztivált. Azok közül a tanítványaink közül is bevonva a legjobbakat, akik frissen diplomáztak nálunk az akkori Népművelődési Intézet „B” kategóriás, kétéves rendezőképző iskolájában (tizenketten voltak, mint az apostolok). Innentől kezdve a sorsunk természetesen megpecsételődött, mert elsőkként az egyenlők között funkcióba kerültünk: házigazdái lettünk ennek a fajta színházcsinálásnak Magyarországon. Ami kettős teher volt természetesen, s a drámai küzdelmek kezdete is. Mert bár művészként egyenlők voltunk a többiekkel, a fesztivál művészeti vezetőjének lenni azt jelentette, hogy valamilyen értelemben a többiek fölött állok, Nyírbátorban én vagyok a gazda, én vagyok otthon. Úgy voltan én otthon, hogy a lakhelyem Balmazújvárosban, működési területem Budapesten. Nyírbátor Balmazújvárostól hetven, Budapesttől meg háromszáz kilométerre van, tehát ebben a háromszögben kell elképzelni az én mozgásteremet. Nem volt könnyű e pontokat összekötni, de a kezdeti időkben a nemzedéki összetartás, illetve a műfaj mibenlétének gyakorlati kipróbálása erősen vitte az egész társaságot. Aztán, mint minden egészségesen indult és életképes fesztivál esetében, a harmadik évben ugrásszerű, nagy változás történt; majd az ötödik, a hetedik, kilencedik, tizenegyedik év újra és újra átrajzolta a fesztivált, s újrafogalmaztatta velem az ünnep fogalmát is.

Pontosan nem tudom megmondani, hogy mikor és hol, talán egy riportban, valamikor a ’90-es évek vége felé találtam először azt mondani magamra, hogy „ünnepszerző”, amikor Nyírbátor már Debrecenben és Budapesten is híres volt, sőt nemzetközi viszonylatban is. Ennek az állandó jelzőnek a hátterében természetesen a nyírbátori fesztivál állt, meg a Nemzetközi Betlehemes Találkozó, amely még idősebb is, már ’91-ben elindult. A betlehemes hagyomány a tradicionális ünnep körébe vastagon beletartozik, sőt a születés misztériumával voltaképp ez áll az ünnepkör középpontjában: a szakrális népi-dramatikus formáknak ez a kvinteszenciája. Arról szól, hogyan szentelhetjük meg az időt, hogyan tud ez az esemény egyszerre színház és ünnep lenni. Lett tehát egy téli meg egy nyári fesztiválunk. Ez eleve két félre tagolta az évet, s azt a másfajta időszemléletet, ami Nyírbátort ma is jellemzi, már eleve elkezdte működtetni. Tehát hogy a napi teendőkön vagy a szokásos szervezési trendeken túl itt tágasabb idő- és térdimenzió alakult ki. Nem állítom, hogy közvetlenül miattunk, hanem inkább úgy mondanám, hogy a folyamatos alakulás vagy a szabad tér- és időalakítás okán. Ebben a felfutó szakaszban az ünnepnek olyan új dimenziói, illetve gyakorlatiasan alakítható szegmensei bukkantak elő évről évre, amelyek azt jelezték, hogy mindig más és más válik fontossá – azt is bizonyítván ezzel, hogy eredeti felvetésünk organikus, érdemes volt tehát elvállalnunk a fesztivál művészeti vezetését. Merthogy az ősgondolat az volt, hogy színház által lehet-e generálni ünnepet, vissza lehet-e hozni a helyi öntudatot, ez visszaháramlik-e az előadókra, s az egész mint lélegző rendszer működik-e? A fordulópontok a történetünkben fényesen bizonyították, hogy ez a fajta működés esélyes és lehetséges. Egy egyszemélyes színházcsinálónak vagy gondolkodónak, szervezőnek éppúgy hasznára van, mint egy olyan társulatnak, mint a MÉG Színház, amely bemutatóival, attrakcióival magja és motorja volt magának a fesztiválnak is. Később, 1994-től az általam vezetett Hattyúdal Színház tagjai (Tömöry Márta, Fehérváry Lilla, Simándi Kata, Bálint Károly, Kozma András, Vaskó Zsolt) számára is az „ünnepszerzés” gondolata vált a legfontosabbá: résztvevőként, előadások létrehozóiként ugyanerre a gondolatra szövetkeztünk.

– Milyen rangja van manapság az utcaszínháznak? Nemcsak a hazai közegre gondolok, amikor a műfaj státuszára kérdezek, hanem Európára is.

– Hadd hozzak egy történelmi párhuzamot. A francia forradalom direktóriumának egyik első intézkedése az volt, hogy a rendőrség megszállta a párizsi szórakoztató negyedet, a Foire-t, és rendeleti úton kezdte tiltani a szabadszájú színházi megnyilvánulásokat. A bábosoknál az, hogy a színész nyelvsípot, csipogót használ, torzított hangon beszél, ezeknek a tiltó rendelkezéseknek is köszönhető. De felhozhatnám azt a példát is, hogy a kommunista államhatalom hogyan, milyen eszközökkel tüntette el annak idején a budapesti szórakoztató negyedeket. A Népligetben az egyetlen objektum, ami mementóként megmaradt, Heni (Kemény Henrik) használaton kívüli bábos bódéja.

A mostani tudósítások – egy idei Olaszországban rendezett nemzetközi szakmai konferencia kapcsán – arról szólnak, hogy a jóléti nyugati társadalmakban az utcai művészetek, egyáltalán a szabadtéri rendezvények korlátozása indult meg. Érdekes módon a konferenciára kiküldött nyírbátori filmfelvételeink revelatív módon hatottak. Feltehetően a hangütés mássága miatt, meg amiatt a frissesség, szabadság-érzet miatt, ami Nyugaton ma már nem létezik. – Nem szeretnék párhuzamot vonni a magyar viszonyokkal olyan vonatkozásban, hogy a műfaj megbecsülése és anyagi támogatása nálunk is hasonló okokból került volna válságba. A mai magyar helyzetben az a szomorú, hogy a műfaj sem művelőinek száma, sem publicitása tekintetében nem érte el azt a kívánatos szintet, hogy tömeges jelenlétével demonstrálhatná: az utcaszínház a legdemokratikusabb színházcsinálási forma. Olyan kulturális érték, amely mindennapi kenyere lehetne annak a kilencmillió embernek, aki soha nem fog önként bemenni a kőszínházba.

Odáig a kérdés el sem jutott, hogy legyen vagy ne legyen, tiltsuk vagy támogassuk, netán preferáljuk-e ezt a műfajt. A magyar helyzetben a veszély most az, hogy a kultúra finanszírozásának általános válsága, a fesztivál támogatások kaotikus viszonyai közepette megszűnnek azok az alkalmak, ahol az utcaszínházas társulatok fizetett módon, szerződéses alapon egyáltalán fölléphetnek. A hazai vásárlóerő pedig nem teszi lehetővé, hogy a művésznek az utcán csak úgy meg lehessen élnie a maga történetmesélő színházi formájával. Nálunk ugyanis e műfajnak nem az a nagyléptékű, tíz-, húszezer embert vonzó, tömegrendezvényre alkalmas formája honosodott meg, ami nyugaton vagy például Lengyelországban. Ez a lépték Magyarországon nem tudott kifejlődni, mert Budapesten a várospolitikának nem volt ambíciója, hogy ilyen látványos tömegrendezvényeket szubvencionáljon. Azzal együtt, hogy az akrobatikus képességekkel is rendelkező kis utcaszínházas társulatok képesek voltak alkalmilag összeállni akár több száz embert mozgató giga-produkciókra is (lásd például 2000-ben a milleniumi Pogány misztériumot az Andrássy úton, illetve a Hősök terén). De valami okból a főváros ezt a nagy léptéket a továbbiakban nem preferálta – pedig, ha belegondolunk, kevés gazdaságosabb befektetés volna, ha legalább évenként egyszer teret adna egy hasonlóan nagyformátumú népünnepélynek. A mi utcaszínházaink kisebb körben hatnak: száz, maximum háromszáz ember nézi végig az előadásokat, akiket le is kell ültetni. Ez egy másfajta működést jelent, másfajta közegteremtést igényel. Azok a fesztiválok, amelyek ilyesfajta programokat szívesen meghívnak, a támogatás drasztikus csökkenésével olyan vészesen elszegényedtek, hogy az ellehetetlenüléssel, a létalapok megszűnésével kell szembenéznünk.

– Manapság a fesztiválokon egyre inkább csak bizonyos elemeit látjuk viszont annak, ami a hazai utcaszínházi gyakorlatban az elmúlt két évtized során létrejött.

– Félő, hogy pillanatnyilag valóban csak a műfaj mutatványos részének van esélye az életben maradásra, mert azt egy sörfesztiválhoz is hozzá lehet kapcsolni: valaki végigszalad gólyalábon, hangoskodva, zászlót lengetve, és ennyi…

– Meg lehet-e néhány mondatban fogalmazni, hogy számodra mit jelent az, hogy utcaszínház? Hogyan határoznád meg magát a műfajt, illetve azt a változatát, amelyet a nyírbátori fesztivállal te képviselsz?

– Az utcaszínház mint megnevezés nagyon bizonytalan fogalmi keret arra, amit a nálunk föllépők képviselnek. Pusztán azt jelenti-e az utcaszínház, hogy olyasvalami, amit szabad téren meg lehet nézni? Van-e meghatározható műfaji specifikuma annak, amit utcaszínháznak nevezünk? Ez egy jó kérdés. Mit látunk, ha egy nyugati nagyvárosban, mondjuk Párizsban járunk? Ott a Pompidou Központ előtt a város fizetett művészeket, többnyire szólistákat léptet föl, akik a zömmel turista közönség előtt produkálják magukat. Ezzel a közönségcsalogatóval a franciák egyrészt azt demonstrálják, hogy Párizsban még az utca is a művészeté. De ez a modell náluk arról is szól, hogy egy csomó pályakezdő, állástalan művészt fizet meg így a város. Ha tetszik, a szociális segélyezés aktív módja ez: a művészt egy minimális összegért odaszerződtetik, egyébként meg kalapozhat. Ez is utcaszínház.

Nálunk azonban nem ez a modell honosodott meg. Magyarországon az utcaszínház úgy jött létre, hogy mondjuk egy képzett bábos, aki bábszínházban dolgozott, kis létszámú társulatával, egy zenésszel kiegészülve önálló, komplett színművet hozott létre. Egy félórás, egyórás darabot, ami egy autóba bepakolva bárhová elvihető és bárhol eljátszható. Akiket a Szárnyas Sárkány maga köré tömörített, zömében ilyen művészek, társulatok és produkciók voltak. Ez a szó nagyvárosi értelmében nem olyan népszórakoztató utcaszínház, amelyik – nagyon is kiszámított módon – a pillanat adta esélyeket lovagolja meg pénzszerzés céljából. Nem könnyű kenyér persze az sem. Hiszen az utcaművésznek, legyen az zsonglőr vagy tüzes, komoly képzettségre, extra fizikai adottságokra és folyamatos lélekjelenlétre van szüksége; ha pedig meg is szólal, kiváló kommunikátori képességekkel kell rendelkeznie, hogy azonnali reagálásával lekösse és kontroll alatt tartsa a közönségét, az általa direkt módon kiprovokált interakciókat. A magyar utcaszínházi működésre nem ez a fajta spontaneitás a jellemző elsődlegesen, hanem a mondanivalós kis művek, önálló, kerek, egész-értékű produkciók létrehozása. Emellett jelen vannak természetesen azok a primer, népszerű attrakciók is, amelyek az egykori jokulátorok városi, vásári mutatványai voltak.

Nyírbátorban, kifejezetten a helyi adottságokra, történelmi tradíciókra, nevezetesen a Báthory-legendáriumra alapozva azonban létre lehetett hozni ennek a műfajnak egy sajátos formáját, amelyet én nagyléptékű térjátéknak kereszteltem. A Szárnyas Sárkány Fesztivál egészében egyfajta envinronmentális színházi kísérletnek is tekinthető, mely egyedi a maga nemében: szimbolikus történetmesélés – ünnepi keretben. De felteszem, hogy Magyarországon általában is ez a – hangsúlyozottan nem a fővárosban, hanem vidéken létrejött – forma lehetne a sikeres, mert valahogy ilyenek az adottságaink, a habitusunk, a tradícióink. Ezt mutatja Eger példája is: berendeztek ott egy középkorias vásárteret, és jellemzően a nyírbátori utcások lépnek föl azon a fesztiválon is. Az utcaszínháznak ezt a helyi adottságokra, történelmi hagyományokra alapozó válfaját kellene mint magyar specialitást a támogatási rendszerben is értékként föltüntetni és elfogadtatni. Nemcsak a külső pénzügyi támogatás itt a kérdés, hanem hogy az olyan típusú összművészeti produkciókkal, amilyen a nyírbátori fesztiválzáró rendezvény, föl lehessen az országban másutt is lépni. Olyan helyszíneken, ahol – mint például Tapolcán vagy a tatai Öreg tónál – hasonló az épített tér és a természeti környezet egymáshoz való viszonya. S ha Nyírbátoron kívül volna az országban még 5–10 hasonlóan vállalkozó szellemű, színházi értelemben is igényes fesztivál, amely az egyediséget tekinti elsőrendűen fontosnak, másképpen, rangjukon volnának megszólíthatóak az utcaszínházi művészek is. Nem csoda, hogy manapság ezeket az embereket egyre nehezebb rávenni arra, hogy részt vegyenek egy közös nagy vállalkozásban, ami ugyan művészileg valódi kihívást jelent, de anyagilag komoly kockázattal jár. Nagyon gyötrelmes pénzkereset ez: amikor a napi létfenntartásért küzd az utcaművész, bizony elgondolkodik azon, hogy ne a maga mutatványos oldalára fejlesszen-e inkább. Vagy hogy ne a körhintáját működtesse-e kereset kiegészítésként – ami valljuk be, jóval könnyebb, mint az erőszakos Szász Zsolt keze alatt húzkodni Nyírbátorban a vízi színpadot…

– Abból, amit most elmondtál, én azt hallom ki, hogy a Szárnyas Sárkány státusza mindmáig kérdéses – dacára az „utcaszínházi fesztivál” titulusnak.

– Ez sajnos valóban így van. Nekünk nem sikerült megszereznünk a szabadtéri színház státuszát, mint Zsámbéknak vagy Gyulának. Lehet, hogy ehhez egy magasabb – kultúrpolitikai – szintű döntésre lett volna szükség, amihez kevés volt a mi érdekérvényesítő képességünk. Annak ellenére, hogy az akkori polgármester, Petróczki Ferenc politikai, Dózsa György pedig közművelődési, szakmai vonatkozásban előkelő helyen jegyzett szereplői voltak az akkori közéletnek.

– Hogyan indult annak idején ez az utcaszínházi fesztivál? Kiknek a fejéből pattant ki az alapítás gondolata?

– 18 évvel ezelőtt, az MDF kormány idején voltak olyan döntéshozók, akik komolyan vették a kulturális turizmust, az idegenforgalmat, az országimázst. Az akkor még létező Idegenforgalmi Hivatal (OIH) Téglássy Ferenc vezetésével 1993-ban, A Barokk Nemzetközi Évéhez kapcsolódóan kétszáznál több tematikus kulturális rendezvényt finanszírozott. Ennek a stratégiailag jól átgondolt, professzionálisan kivitelezett projektnek az egyik eleme arról szólt, hogy megkerestek hat olyan várost, ahol európai szinten is jelentős barokk emlékek találhatóak, és ahol mélyek a történelmi, kulturális gyökerek. Így került a képbe Vác, Székesfehérvár, Győr, Eger, Magyarpolány, és a Krucsay oltár miatt Nyírbátor. Mindegyik városban az egyedi specifikumokat figyelembe véve más-más típusú fesztivált alapítottak. Ami jelentette az induláshoz szükséges pénzt, rádió és televízió nyilvánosságot, reklám-marketing költséget és mindenek előtt a megfelelő szakemberek felkérését. Az elképzelés az volt, hogy amennyiben ez a felülről jövő kezdeményezés sikeres, akkor meg is gyökerezhet, és az egyszeri, kampányszerű akción túl kulturálisan, turisztikai értelemben, közművelődési vonatkozásban további hozadéka is lesz, elindíthatja az erjedést. Három vagy négy városban a fesztiválok meg is őrizték a profiljukat. Az egyik a nyírbátori Szárnyas Sárkány. Mert itt találkozott a hely szelleme, az épített örökség és az a kulturális többlet, mitikus történelmi hagyomány, ami látens módon ugyan, de jelen volt a városlakók emlékezetében. És friss volt a műfaj: az utcaszínház mint olyan a szabadság levegőjét hozta.

Ez a lépték, ez a frissesség, ez a felhajtó erő, ez a közvetlenség, ami az akkori Nyírbátort és benne a szervezőket, Dózsa Györgyöt és Gédra Katalint s az akkor még csak maroknyi utcaszínházast jellemezte, szerencsésen találkozott. Az elképzelések fedésbe kerültek egymással; hangütés és habitus tekintetében hasonló konszenzus alakult ki a közönség és az előadók viszonylatában is. Így ez egy sikeres nagyrendezvény lett. – Megjegyzendő viszont, hogy az alapítás mindjárt vezéráldozatot is követelt. Az új fesztivál financiális és szervezési, szervezeti hátterének biztosítása érdekében Gyurinak föl kellett adnia az akkor már több évtizede bevezetett Zenei Napok szervezésével kivívott pozícióit ezért a közművelődés új színtereit is kijelölő távlatosabb vállalkozásért. Az akkor közösen megfogalmazott célok és eszközök vonatkozásában – abban a kérdésben, hogy a hely szellemét hogyan kell kiszabadítani a palackból és művelés alá venni – ez a program kezdettől máig nem változott. Az ünnep központi gondolata tartós elemnek bizonyult, és máig aktuálisak az akkori felvetéseink is: Mi az, hogy városi kultúra? Konkrétan mi az, hogy Nyírbátor? Hogy állsz az identitásoddal – nemcsak a politika szintjén? Mi az, ami számodra testhezálló, ami a sajátod? Ki volt az apád? Van-e történeted? Van-e közös történetünk? Ötven év diktatúra után miből élsz? Kivel tudsz összefogni? Hogyan szólíthatod meg a másik embert? – Ahhoz, hogy erre válaszolni tudj, helyismeret és öntudat kell, városi és családi tradíció. És kellenek ünnepi pillanatok. Ezeket szentelheti meg egy ilyen helyi rendezvény.

– Az idei fesztiválújság hátoldalán azt mondod, hogy a Szárnyas Sárkány, amely most töltötte be a 18. életévét, hasonlatos egy pályakezdő, munkanélküli fiatalemberhez. Hogyan érted ezt? Miért fogalmazol ilyen keserűen erről a nagykorúvá válásról?

– Az elmúlt húsz év alatt nem derült ki a társadalom összegészében sem, mire és hogyan volna érdemes képeznünk a fiatalokat. A kérdés most az, hogy ez a tizennyolc év tapasztalat, ami szellemi, művészi, erkölcsi, gazdasági téren mára, a nemzedéki staféta átadásának pillanatára fölhalmozódott, predesztinál-e bennünket a folytatásra. Van-e elegendő muníciónk, jó volt-e az alapfölvetésünk, hatékony-e még ez a program? Vajon mint színházi és közművelődési produktum megkapja-e a jövőben a megfelelő támogatást? Fölismeri-e a város, hogy ennek a fesztiválnak, ennek a városünnepnek a sorsa életbevágóan fontos a jövője szempontjából? Méltatja-e a szakma azokat az embereket, akik mint szabadtéren dolgozó művészek ebbe a vállalkozásba apait-anyait beletettek? Tudatosítható-e, hogy miféle színházcsinálás ez? Ebből alig derült ki valami ez alatt a 18 év alatt, sőt a nagy kérdőjelek és hiátusok most jelentkeznek igazán. Hogy a képzésünk vagy az önkiképzésünk, ez az új látásmód, ami az évek során létrejött, vajon életképes-e? Hogy ezzel a komplex formával, ezeknek a szerteágazó szálaknak az együtt tartásával sikerül-e továbblépnünk, vagy besimulunk a műsorszóró fesztiválok, alultámogatott rendezvények sorába? Mert akkor ez már nem lesz többé a Szárnyas Sárkány. Nem rezignáltságról van itt szó, hanem arról, hogy valóban drámai a helyzet.

– Ahogyan erről a 18 éves fiatalemberről beszélsz, abból azt a kételyedet, kérdésedet is kihallom, hogy vajon sikerült vagy sikerülhet-e még őt fölkészíteni rá, hogy átvegye a stafétabotot.

– Ha megpróbálom ezt a fiatalembert elképzelni, két személyt látok magam előtt: a kezdő utcaszínházi művészt, aki gyerekként közöttünk nevelkedett, s most lép először saját produkciójával a közönség elé, és azt a nyírbátori fiatalt, aki születése pillanatától minden évben itt volt, otthon érezte magát ezen a fesztiválon. A pályakezdő 18 éves utcaszínházi művész biztos, hogy nem rendelkezik sem olyan rugókkal, sem olyan tapasztalatokkal és komplex szemlélettel, mint azok az utcaszínházasok, akikkel harminc évesen ezt a fesztivált elkezdtük. A változtatás szándéka sem olyan erős benne. A másik 18 éves, a nyírbátori fiatalember az szerencsés, hogy az utcaszínházzal találkozhatott. Nekünk ilyen élményeink nem voltak, nem lehettek a szabadságról. Az, hogy minden esztendőben bejön hozzá a világ, s hogy mindez testre szabottan, az ő városában történik, ma már természetes.

– De miért titulálod őt munkanélkülinek?

– Azért, mert ez a nyírbátori fiatalember jövőre, 19 éves korára mindent készen fog találni: amit mi évről évre elmeséltünk a zárókban, most két átépített templomot, egy várkastélyt jelent majd a számára, egy panoptikumot, egy műemléki sétányt. Egy majdnem teljesen átépített Nyírbátort kap ez a fiatalember a 19. fesztiválra. Viszont ezek a nagyon szép, új dolgok egyúttal azt is jelentik, hogy a szabad alakítás ideje elmúlt. Ez a fesztivál arról volt nevezetes, hogy minden esztendőben új és új arcát mutatta ott a Papok rétjén. Szabadságunk az alakításra a fesztivál oldaláról többé már nem adódik közvetlenül. S a közönségnek is hozzá kell szoknia, hogy ebben az átépített városban másképp kell élni, és hogy a Sárkány Fesztivál is más lesz, mint eddig. Másfajta egyeztetésre lesz tehát szükség, amiben egyelőre nincs kialakult gyakorlatunk. Úgy gondolom, hogy ez a nyírbátori fiatalember büszke lesz rá, hogy ebben a megújult városban méltó módon fogadhatja a vendégeket, és nem lesz tudomása arról, hogy ez számunkra mekkora kihívást jelent.

– Látsz-e esélyt arra, hogy ez a nagykorúvá érett fesztivál felsőbb osztályba lépjen?

– Ha a városfejlesztés vonatkozásában a megfelelő fogalmakat keressük, akkor mai szóhasználattal élve a jövő arról szól, hogy „turisztikai termékké” kell válnia. Ez a turisztikai termékké válás az épített környezetet és az abban megvalósuló funkciók együttesét jelenti. Azt, hogy a városnak lett egy újonnan épült művelődési háza, amely ki tudja szolgálni a helyi közművelődés, a művészeti oktatás igényeit és célkitűzéseit, kifelé pedig alkalmas arra, hogy az úgynevezett magas kultúrát közvetítse. A városnak van egy hit- és egészségprogramja, ami térségi szinten is régióközponttá teszi Nyírbátort. Kiépültek a turista-útvonalak: a két nyírbátori templom mellett a környező településeken egy sor 12–14. századi Árpád-kori templom várja az idelátogatókat. Azzal, hogy megépült a fürdő, adva van a gyógy-idegenforgalom esélye is. A turisztikai termék fogalomkörébe tartozik az is, hogy Nyírbátorban tradicionális, nagy múltra visszatekintő fesztiválok vannak: a Nyírbátori Zenei Napok már több mint negyven éve, 18 éve a Szárnyas Sárkány; tíz éve rendeznek Rhythm and Blues és Motoros Fesztivált, s helyi fejlesztés az amatőr zenekarok fesztiválja, az Azfeszt is. Ezek a rendezvények esélyessé teszik a várost arra, hogy turisztikai szempontból megfelelő nagyságrendet képviseljen, hogy kellő számú vendéget vonzzon, ami gazdaságilag is rentábilissá teheti a működését. Van azonban még egy fontos összetevője ennek a turisztikai termékké válásnak, az úgynevezett városmarketing, ami nemcsak az előbb felsoroltakat és a szállodai férőhelyek bővítését jelenti, hanem elsősorban azt, hogy az ideérkező látogató előtt hogyan mutatkozik be a város: mennyire kulturált a környezet, mennyire fölkészültek a lakói a vendégek fogadására – nemcsak a tárgyi feltételek vonatkozásában, de szellemi értelemben is. Lesznek-e nyelveket beszélő idegenvezetők, van-e a leendő turisták igényeit kiszolgáló szervezőiroda?

Nincs más alternatíva: a városnak mindenképp be kell lépnie ebbe a bizonyos felsőbb osztályba. Speciális tudásokkal bíró helyi lakosokra van szükség, akiket ki kell képezni. Olyanokra, akik tisztában vannak a nyírbátori adottságokkal. Ennek a gondolatnak át kellene hatnia a város mindennapjait és az oktatást is; ezen a téren azonban véleményem szerint nem megnyugtató a helyzet. Az építő beruházásokra, az elnyerhető összegek megpályázására ment el a legtöbb energia, s közben a humánpolitika, az emberi erőforrások terén nem történt ekkora előrelépés. A lemaradásnak van persze objektív oka is: ezek a szakemberek nem képződnek ki egyik percről a másikra. Ahhoz, hogy a helyzet pozitív irányban változzon, arra is szükség volna, hogy a város vezetői figyelembe vegyék a Szárnyas Sárkány működése során felhalmozódott tapasztalatokat is. Hogy ez a humánfejlesztési program ne innen-onnan importált mintákat kövessen, hanem a reális helyi viszonyokból és adottságokból induljon ki. S hogy mind szélesebb körben publikus legyen, miért fontos ez a városnak. A közvéleményt folyamatosan, a legszélesebb körben kellene tájékoztatni, fölhívni a figyelmét arra, hogy a gyereknek érdemes ebbe vagy abba az iskolába beiratkoznia, mert Nyírbátorban a közeljövőben kulturális és idegenforgalmi profilú álláslehetőségek lesznek. De ebben már az összes fesztiválszervező tapasztalatainak is benne kellene lennie. Mert lehet, hogy egy Nyírbátorban kipróbált módszer olcsóbb, többet ér, és lehet, hogy már meg is van az a bizonyos megfelelő ember. A Szárnyas Sárkány szervezőiben is gondolkodhatna a város, vagy azokban a külső szakemberekben, akiket ez a fesztivál az évek során bevont a munkájába.

Mondok egy-két példát. A Sárkány kezdettől ügyelt arra, hogy tartalmában és formájában extra kivitelű plakátjai, kiadványai legyenek. A vidék legjobb integrált kommunkációs ügynökségével, a szegedi Factory Kft-vel dolgoztatunk. 2000-ben volt egy olyan kísérlet, hogy a Sárkányhoz kapcsolódó szakemberek tervezzék és írják meg a jubileumi évre készülő összes városkiadványt. Tehát az együttműködés a teljes kulturális vertikumban egyszer már kipróbálódott. Vagy vegyük a városmarketing szempontjából elsőrendűen fontos filmes megjelenéseket, a televíziós spotok, reklámfilmek készítését. Ebben a Színház TV az állandó partnerünk, amely az országban a legjobb televíziós filmeket készíti a színházról. De állnak mögöttünk várostervező szakemberek is, a Debreceni Egyetem Ybl Miklós Főiskolája Építőmérnöki Karáról. Itt Gábor Istvánt és Kőszeghy Attilát említhetjük elsősorban; de tájépítészeket, vízügyi és kertmérnököket is hoztunk Nyírbátorba, a fejlesztési lehetőségeket felmérendő. 2010-ben a Hortobágy Nonprofit Kft. igazgatója és a balmazújvárosi térségfejlesztők vettek részt a fesztiválon.

– Elképzelhető volna-e a jövőben egy olyan szabadiskola, amely az utcaszínházi fesztiválhoz kapcsolódna, s oktatói is a Szárnyas Sárkány csapatából verbuválódnának?

– Azt gondolom, hogy igen. Ha pontosan kimutatnánk, hogy a fesztivál hány embert foglalkoztat, meglehetősen nagy számot kapnánk. Ha a fesztivál idején a szakemberek mellé minden egyes posztra egy beavatandó fiatalt állítanánk, akár 100 emberre is szükségünk volna. Olyanokra, akik mélységében ismerik, hogy mi is ez a fesztivál, miért épp ilyen, s hogy milyen haszonnal jár a város számára közvetlenül is. Önmagában már az is, hogy a szervezést, a fesztivál lebonyolítását közvetlen közelről látják, egy beavató iskolával ér fel. S ez a tapasztalat hasznos volna a város számára is: egy másik szemszögből látnák, mit jelent aktív módon vendéget fogadni. Ahhoz, hogy ez a beavatás szervezett keretek között történhessen, mindenek előtt tudni kellene, hogy ki tanul ebből a korosztályból mondjuk kommunikációt, szociológiát, kulturális antropológiát, nyelveket, marketinget vagy akár gasztronómiát. Ezen főiskolai vagy egyetemi intézmények diákjai számára lehetne indítani nyári gyakorlat gyanánt egy ilyen szabadiskolát, aminek akár egész éven át tarthatna az alapozása. S talán ösztöndíjat is adhatna a város néhány általa kiválasztott fiatalnak a tanuláshoz, hogy ez a kapcsolat erős és tartós legyen.

–  A folyamatos tanulás és tanítás, az önképzés és a képzés a Szárnyas Sárkány egészére jellemző – ha tetszik, kezdettől művészi credója volt a fesztivál spiritusz rektorainak. A záró produkció 2004-ig nem kis részben azon a műhelymunkán alapult, amely a „Kurta Kurzusban” folyt, Tömöry Márta irányításával: a dramatizálást többnyire egy olyan irodalmi mű (költemény, népmese, legenda, mítosz) elemzése előzte meg, amely kapcsolódott a fesztivál az évi tematikájához. Nagy kár, hogy ez a határon túli pedagógusoknak, bábosoknak, fiatal színházcsinálóknak meghirdetett egy hetes képzési lehetőség megszűnt. – Vajon miért? Személyes tapasztalatom alapján állítom – hiszen mint irodalmár többször is részt vehettem benne –, hogy bizony továbbra is nagy szükség volna arra a bensőséges párbeszédre és szellemi koncentrációra, ami ezt a műhelymunkát jellemezte. Jótékony hatással volt a fesztivál egészének színvonalára, és ami itt született, az többnyire helyet kapott a záró produkcióban is. Az utóbbi években mintha hiányozna ez a fajta elmélyültség. A szövegalkotásnak sincs már akkora szerepe, mint korábban.

– A záró egy szimbolikus térjáték, a színházcsinálásnak egy speciális válfaja, amely kevés szöveget tűr meg. Pláne ekkora léptékben, ahogy mi dolgozunk: ahol víz van, tüzet használunk, és igen nagy teret kell bejátszanunk. Mi az a sűrített közlés szövegben, amit ez a keret elbír, mi az, ami olvasható képben? – ez a kérdés szakmai része. De ami ennél fontosabb: hogyan lehet ezt a nagyon sok szereplőt egy irányba mozdítani úgy, hogy a közönség is ugyanazt élje át, ugyanazt olvassa, amit mi beletettünk? Korábban – bár a záró produkció végül is mindig helyben született – minden alkalommal egy féléves előkészületi szakasz előzte meg ezt a közös munkát a belső körös embereknél, aztán hónapról hónapra, fokozatosan léptek be a további szereplők. – 2000 után azonban egyre kevésbé volt idő, mód, hely, lehetőség arra, hogy az utcaszínházat elindító generáció emberei – képzőművészek, színészek, zenészek, irodalmárok – együtt gondolkodjanak. Itt valami országosan elhalványult. A kényszerek olyan irányban kezdtek hatni, hogy ez másodlagossá vált.

Van azonban egy fogalom, amihez változatlanul ragaszkodom, amit a fesztivál évről évre körbe akar járni. Ez pedig maga az ünnep. A kérdés 18 éve az volt, hogy színházi eszközökkel lehet-e ünnepet generálni egy olyan világtól elhagyatott helyen, mint Nyírbátor. Mert igaz ugyan, hogy ez a város történelmi emlékhely, legendái vannak, nem akármilyen múlttal rendelkezik. De hogyan lehet ezt felszínre hozni a tudat alá süllyedt mitikus rétegből? Mi azt tettük föl kérdésként annak idején, hogy azzal, amit csinálunk – színházat nyilvánosan –, vissza lehet-e állítani az ünnepet a jogaiba. S hogy elegendő-e erre egy hét? Mert eredetileg, amíg a Művelődési Intézet jóvoltából rendelkezésünkre állt egy ötven éves múltra visszatekintő intézményes módszertani háttér, pénzzel és egy olyan szakemberrel, mint Tömöry Márta, még több időben gondolkodhattunk: a „Kurta Kurzus” egy héten át, az Intézet támogatásával működött. S a határon túliak jelenléte igen fontos volt a számunkra. Hiszen ez a bizonyos archaikus tudat a történelmi Magyarországhoz köthető: a legendákhoz, mitikus történetekhez. Rezonál-e ez a mai határon túli magyarokban? Vajon összeköt-e még bennünket kilencven évnyi elválasztottság után? Létezik-e még a közös mitikus tudat? A „Kurta Kurzus” azzal a minimális költségvetéssel, amivel indult – és sajnos ez az összeg sosem szökött az egekbe, enni-innivalóra volt csupán elegendő –, ezért volt rendkívül fontos. Mert ezt a visszacsatolást, ezt a kérdezz-felelek párbeszédet élőben, élő személyekkel lehetett megvalósítani. Egy kárpátaljai, erdélyi vagy délvidéki magyar számára – sőt, volt nekünk szlovéniai partnerünk is, körbelőttük az országkaréjt – sok esetben pályaindító vagy pályamódosító volt ez a kurzus. Az itt megfordult személyek némelyike azóta otthon vezető színházi szakember lett. Számunkra ez a siker visszaigazolta a felvetésünk jogosságát. És ráirányíthatja az illetékesek figyelmét is arra, hogy az anyaország mekkora esélyt szalaszt el akkor, amikor egy tollvonással megvonja a támogatást egy ilyen kezdeményezéstől. Mert az Intézet részéről ez történt, miután Tömöry Mártát 2004-ben nyugdíjba küldte. Nemcsak a határon túliak számára veszteség ez, hanem ránk, anyaországiakra nézvést is. Hiszen Nyírbátorban az atyamesterek és -mesternők ugyanezt a kérdést tették föl annak idején. Hogy ez a nagyjából egyidős korosztály, amelyik most ötven felé ballag, azzal a morális többlettel, ami az utcaszínházi művészethez ma is hozzátartozik – éppen úgy, mint a középkorban –, képes-e azonosulni egy ekkora mérvű feladattal. S hogy tényleg ez-e a dolgunk. Tudniillik olyan történeteket mesélni el egyénileg, egy-egy új előadásba belefogalmazva, amelyek erre a közös mitikus emlékezetre apellálnak. Vadonatúj volt a műfaj. Mi az, ami érvényes szöveg? Milyen legyen az előadás módja, stílusa, eszközrendszere? Ezt együtt kellett kitalálni. És ütköztetni a helyszínen, Nyírbátorban az elvadult, vadlápi szúnyogos világgal, a lepusztult, elkoszosodott várossal. S ezekre a kérdésekre nagyon energikus, pozitív választ adott ez a kicsi társaság. S nem vagyunk sokan azóta sem.

– Számomra, aki mint irodalmár éveken át az előkészítő fázisban is részt vettem, az volt a legizgalmasabb, hogy bár többnyire hozott anyagból dolgoztunk, a zárón konkrétan elhangzó mondatok mindig a helyszínen születtek, s így a csapat pillanatnyi szellemi erőnlétét, kondícióját is tükrözték. Megpróbáltunk élő párbeszédbe kerülni nemcsak egymással, hanem önmagunkkal is. József Attilával szólva számomra ez annak a próbaköve volt, hogy létezik-e még az a bizonyos „közös ihlet”, van-e a nemzetnek szent lelke, amely megszólítható és szóra bírható. Kérdés azonban, hogy volt-e valódi fogadókészség a nyírbátori közönség részéről erre a „fentebb stílre”, erre az (ön)beavató színházi működésre. És abban sem vagyok biztos, hogy a fesztivál helyi szervezői nem tekintették-e ezt az ambíciónkat túlzásnak, fölösleges kockázatvállalásnak.

– Az utcaszínháznak pedig éppen ez a lényege: a sűrített közlés, a szimbolikus kifejezésforma, a rögtönzés, az adott viszonyokhoz való azonnali adaptálódás. Ami a kérdésedet illeti, itt kétféle aspektusról beszélhetünk: egyfelől a műfaj művelőinek belátásáról, másfelől pedig a közönség és a döntéshozók ítéletéről. Erre a 18 évre visszatekintve ma már az a kérdés, hogy visszafordíthatóak-e még a napjainkban érzékelhető negatív tendenciák. Mert szemmel látható, hogy az utcaszínházi társulatok lassan betokozódnak. És egyre inkább csak az egy-két személyes családi modell képes működni, gazdasági és mobilitási okokból. Tehát azt a szabad együttfutást és terjedést, ami az első tíz évben jellemző volt, ma már hiába keresed. Rendkívül összetett kérdés ez. Az első tíz évben egyeztethető volt az a kicsi, amit én csináltam, maximum tíz fővel, meg amit együtt csináltunk. A Nyírbátorban jelenlévő, néha száznál is több utcás összeállt, összedolgozott, és a népnek közösen csináltunk egy nagyobb léptékű térjátékot. Ez egy természetes, mindnyájunk által igenelt állapot és gyakorlat volt akkor. Mint ahogy közös igényből fakadt az is, hogy megépítettük a Korona Teátrumot, a műfaj mobil színházi épületét, amelyet el lehet vinni az ország különböző városaiba, ahol köréje alkalmasint akár egy mini-fesztivál is szervezhető. De elsősorban a már fölemlegett történetmesélő tradíció miatt volt igény egy ilyen bárhol felállítható épületre, a maga intim, zárt terével. Nem véletlen az sem, hogy a Korona Teátrum Nyírbátoron kívül a Mesterségek Ünnepén volt felállítva a legtöbbször, ahol tökéletesen beleillett a kézműves, vásáros környezetbe. De időközben megváltozott a piac, és a támogatások nem a magunkfajta utcaszínházaknak kedveznek. Gombamód szaporodtak a fesztiválok, s eleinte úgy nézett ki, hogy sokkal több fellépésre számíthatunk, új, nagy művek létrehozására lesz mód, de aztán mégsem így lett. Inkább a sör, virsli, könnyű népszórakoztatás irányába ment a dolog. Egyre kevesebb új produkció jött létre, s bár a társulatokat több helyre hívták, mint korábban, a körülmények egyre méltatlanabbakká váltak. Elindult egy erodálódási folyamat.

Ami a nyírbátori zárót illeti, 2000 táján egyre inkább az vált fontossá a számunkra – miközben mind hangsúlyosabb lett az utcások gyerekeiből verbuválódott új generáció jelenléte –, hogy egy színmű vagy színi forma kifejleszthető, létrehozható-e ezen az állandó helyszínen, a konkrét terepadottságok, a rendelkezésünkre álló technikai és emberi háttér mellett. Nemcsak az én rendezői ambícióim miatt alakult ez így, hanem a fesztivál rangjának az emelése érdekében is. Tudniillik hogy ez a záró legyen egy olyan egyedi, megkülönböztethető jellegzetessége a Szárnyas Sárkánynak, ami csak itt, csak egyszer látható, és emlékezetes módon megmarad. De az utcaszínházasok számára is intés volt ez a részemről arra vonatkozóan, hogy létezik ennek a műfajnak egy nagyobb léptékű válfaja. És megvan ennek is a maga szabályrendszere, esztétikája, aminek az egyedüli gyakorlóterepe a jelen pillanatban Nyírbátor. Az utcaszínházasoknak azt kellene tudatosítaniuk, hogy ebben a sárkányégetésnek becézett produkcióban olyan esély van, ami az ő néhány személyes családi színházát is segítheti. De amíg ehhez színházi értelemben nincs meg a feltételrendszer, nem garantált a nyírbátori fesztivál működése, és amíg a magyar utcás nem érti meg, hogy ez a saját kis színháza szempontjából is az életben maradás egyik lehetséges kulcsa, addig nagyon nehéz közösségi értelemben, szakmai szinten vagy a fesztivál helyi rendezői, szervezői felé mindezt tolmácsolni és érvényre juttatni.

– Említetted az új generációt. Az elmúlt évek záró produkciói egyre inkább az ő közreműködésükre épültek. És alakuló-félben volt már  nemzedéki arculatuk is. Kikből állt össze ez a csapat?

– Debrecenből egyszerre jelentkezett vagy húsz fiatal, hogy szakmaszerűen is érdekli őket ez a műfaj. S akkor mint kvázi-társulatot, ezeket a srácokat, akiknek táncos, akrobatikus, bábos, színházi előképzettségük, gyakorlatuk már volt, és személyesen is ismerték egymást, a Szárnyas Sárkány befogadta, adoptálta. Részvételükkel előadásszerű zárók jöttek létre. Olyan komplett produkciók, amelyeket máshová is el lehetett vinni, meg lehetett mutatni. Egyrészt visszanyúltunk a kezdetekhez, a Báthory-legendáriumhoz, illetve a Morescához, amiről mint dramatikus tánchagyományról írásos lejegyzések, dallamok, zenék is fennmaradtak a magyar középkorból. Kistafíroztuk a csapatot jelmezesen, koreográfiák és zenék készültek ehhez a már valóban színházszerű produkcióhoz. S a következő évben, 2008-ban volt ennek egy olyan folytatása is, mint a Don Sajn bemutató, amely nagyrészt már a csapat önálló munkája volt, s amelynek a próbái úgyszintén itt, Nyírbátorban zajlottak. De volt olyan konstrukció is, hogy külföldi csapatokkal együtt hoztuk létre a zárót, miután sikeresen pályáztunk a Visegrádi Alaphoz. Tavaly például egy nagy létszámú lengyel társulat, a Veŋgajty volt a központi mag. Ugyanakkor itt a háttér, meg hogy kik akarnak és tudnak e záró produkciókban részt venni, nagyon sérülékeny és változékony. Jelenleg már az a veszély, hogy a fesztivál ebben a vonatkozásban diszfunkcionálissá válik. Érződik a „Kurta Kurzus” hiánya, a Visegrádi Alap pénzügyi támogatásának az elmaradása, és megnehezíti működésünket a hektikus, kiszámíthatatlan pályázati rendszer is.

– A jelen helyzetet illetően nem vagy túlságosan derülátó. A jövőre nézvést milyen lehetőségeket, kitörési pontokat látsz magad előtt?

– Az egyik esélyt a Nyírbátorban működő fesztiválok integrálásában látom, mindenek előtt a Szárnyas Sárkány és a Zenei Napok együttműködésében. Volt már egy olyan időszak, amikor ez 2000 táján fölmerült, magam is aktívan rajta voltam, hogy megtaláljuk a kapcsolódási pontokat. A Zenei Napokon valaha olyan mesterkurzusok zajlottak, melyek idevonzották a szakma hazai és külföldi elitjét. Szerintem most, amikor ez a rendezvény megint profilváltás előtt áll, egyrészt ebben az irányban kellene a városnak gondolkodnia, másrészt a Szárnyas Sárkánnyal való tartalmi egyeztetésben. Hogy akik nálunk zenészként rendszeresen fölléptek, kipróbálódtak, a közönségnek is tetszettek és magas zenei nívót képviselnek, a helyszínekhez is illenek, bekerülhessenek a zenei fesztivál programjába. Itt zömében templomokban tartott koncertekről van szó, ami fölveti azt a kérdést is, hogy a Zenei Fesztivál új profilja esetleg a régi és az új egyházi zene lehetne. Ennek eldöntéséhez mindenek előtt piackutatásra és a kapcsolatrendszerek egyeztetésére volna szükség; illetve annak az átgondolására, hogy mi az, ami e két fesztivál zenei tradíciójában közös vagy szerencsésen egészítheti ki egymást. Mellesleg egy olyan pályázati kiírást is el tudnék képzelni, amely a Báthory-legendárium oratorikus vagy színpadi feldolgozására inspirálhatná egyrészt a Szárnyas Sárkány rendezőit, zenészeit, másrészt a kortárs zeneszerzőket. És el kellene jutni odáig, hogy a győztes művek Nyírbátorban tartott premierje országos jelentőségű színházi és zenei eseménnyé váljék.

Ami pedig a zárókat illeti, úgy gondolom, az igazi ünnep az volna, ha a jövőben a városlakókkal együtt hozhatnánk létre őket. Valahogy úgy, ahogy a középkorban a városi misztériumjátékok esetében történt, amikor a céhek készítették el a rekvizitumokat, közösen próbálták, majd adták elő saját maguknak egyházi ünnepeken a passiót. – Az egy jó kérdés, manapság hogyan lehetne megszólítani egy ilyen gondolattal Nyírbátor lakóit. Ehhez mindenek előtt egy teljesen más viszonyrendszer kiépítésére van szükség a Szárnyas Sárkány Fesztivál törzsgárdája és a város polgárai, vezetői között. Jó apropója volna ennek az a készülő jubileumi kötet, amely a Szárnyas Sárkány 20 évét mutatja majd be.

– Hogyan érezted magad a 18. Szárnyas Sárkányon művészeti vezetőként, illetve kőszínházi rendezőként a saját előadásoddal?

– Ez valóban egy új szituáció, amit nem tudok megszokni már negyedik éve. Azt tudniillik, hogy a Hattyúdal Színház a maga teljes létszámú, eredeti formájában jelen pillanatban nem működik. Kisebb művekkel még jelen vagyunk, új művek azonban nem születnek. Ha csak azt nem vesszük, hogy a régi tagok közül időközben Fehérváry Lilla vált a fesztivál zeneszerzőjévé. Ebben a kiélezett társadalmi, politikai helyzetben, és nyugodtan mondhatom, a mai színház válságos állapotában a magam helyzete is meglehetősen bizonytalan. A Csokonai Színházhoz kötődöm, de nem vagyok ott státuszban. Alkalmasint mint rendező működöm, vagy mint a Betlehemes Fesztivál felelős képviselője. De ennek az átalakulásban lévő nyírbátori fesztiválnak a művészeti vezetőjeként változatlanul azt mondom, hogy ma az ünnep lehet a megváltó gondolat – most már össztársadalmi méretekben is. A jelen történelmi korszak drámája szerintem hangnemi jellegű. Nem érti egymást, de már önmagát sem érti ebben a felvilágosodás óta felülről vezérelt, ideológiai alapokon álló rendszerben senki: sem az úgynevezett többség, sem az alkotó értelmiség, sem a politikusok. Vissza kellene hát találnunk azokhoz az „ősi szavakhoz”, ahogyan ezt Kodolányi János 1943-ban, a Szárszói Konferencia bevezető előadásában megfogalmazta. Vissza kellene találnunk a közös, megszentelt szavakhoz. Ha konkrétan az idei fesztiválon szereplő Csongor és Tündéhez kötjük ennek az új beszédmódnak az igényét, akkor azt mondom, hogy a kőszínházban és az utcaszínházban a kérdésfölvetés ma lényegileg ugyanaz, bár a válaszokban lehetnek formai eltérések. Különösen egy olyan rendezés kapcsán derül ez ki napnál világosabban, mint Vörösmarty darabja. Nagyon fontos volt számomra ez az idei tapasztalat, hogy egy határon túli színházban dolgoztam egy magyar klasszikuson, aztán bemutathattam az előadást itt Nyírbátorban is. Számomra ez a vállalkozás az egész Kárpát-haza magyarságának a párbeszédéről szól, ami szerintem alapfeltétele annak, hogy ez a bizonyos új hangnem kialakulhasson. De igen fontosak ebben a drámai szakaszban azok a kultikus történetek is, amelyekből Nyírbátorban mi kiindultunk.

Azt persze a közönségnek kell eldöntenie, hogy sikeres volt-e ez a 18 év. De ami minket, résztvevőket illet, ránk is érvényes az, ami Vörösmarty darabjának reformkori hőseire: meg kell járnunk a poklot és a mennyországot, hogy választ találjunk arra a kérdésre, amit a darabban Csongor tesz föl magának, tudniillik hogy hol van és hová fut az a bizonyos hármas út: a külső, fizikai térben vagy inkább magunkban kell-e azt keresni? S ehhez újra meg kell tanulnunk beszélgetni nemcsak egymással, hanem önmagunkkal is: vissza kell térnünk ahhoz az anyanyelvhez, amelyen egykor értettük egymást. S amelyen nem lehet lehazudni a közös tapasztalatokat a gazdaság és a civilizáció mai válságjelenségeinek a sodrában sem. Oly mértékű a kifosztottság, a kiürültség, a közös stratégia hiánya, hogy jószerint már csak ezzel az anyanyelvünkkel átörökíthető kulturális többlettel rendelkezünk, aminek egykor világképünket, habitusunkat, alkatunkat, magyarságunkat köszönhettük. – Ez a legbensőbb mag, ami még ép és talán életképes is bennünk.

Meglehet, hogy ez a 18 év is amolyan „kicsikart haladék” volt, mint amelyről hányatott történelmünk kapcsán Kodolányi beszél, ami után, mint rendesen, újra lecsaphat reánk a bárd. Egy azonban biztos: azt mi kezdettől vallottuk és valljuk ma is, amire beszéde utolsó mondatában figyelmeztet: „Ha nem követelünk magunknak örökkévalóságot (azaz ünnepet – Sz. Zs.), elveszítjük a mát is.”

a kérdező: Pálfi Ágnes

• az interjút az Ellenfény oldalain találtuk